A kerítésnek csak a teteje látszik... Vagyis kb 1.20 a víz az úton.

Kőszegdoroszlón és az Alpokalján  az utóbbi 30 évben nem volt ekkora eső. A hegyen 160 mm esőt mértek. Maga az ár kb. fél óra alatt elérte a tetőzést, és egy ideig ott is maradt. Nekünk a szerencsénk abban volt,  hogy a faluban hamar szétterült a másfél méter magas víz. Különben vitt volna magával mindent…

A mai szalonnasütés felrúgott minden írott és íratlan szabályt. Tulajdonképpen már a tűz megrakása is kalandosra sikeredett, hisz a tegnapi eső miatt alig letem megfelelően száraz fát, sem gallyat. Pár vékonyka, félig pudvás szálat sikerült összeszedni, ami reményeim szerint megfelelő alapot ad majd a pokol tüzének felélesztéséhez.

De ha ez mégsem sikerül, egy kis tüzecske kuporítása is elégséges, ahhoz a pár szelet szalonnához.

Ebből is alig lett valami. Faszéngyújtó olaj, sok fújdogálás után gyulladt meg annyira, amit már tűznek lehet nevezni. A szalonna kapásból kiröhögte.

Végül is a tűz égett, füstje is volt. Minden egyben volt, csak éppen… nem sült rajta a szalonna. Nem és nem. Kicsit csöpögött, kicsit barnult, még meg is gyulladt… de sülni nem sült.

Fél órányi ácsorgás a tűz mellett, vagyis a füstben, mert ennek a tűznek a fő jellemzője a vastag, szürkéskékes, szemcsípő füst volt. De legalább nem maradt nyers a szalonna.

Forró is volt, füstös is, a sötétes színe azt sugallta, hogy “nem is vagyok olyan ehetetlen”….

Valóban meg lehetett enni…

Nehezen, de meg.

Csak a sajt a fontos. A nyolcvan darab trappista. 500 Forint. A könyök a bordák közt. A tiprás. A másikon átnézés (de nem látás!). Csípjünk bele, ne simogassunk. Ha puha, akkor gyenge.

Így van ez. Személytelen.

Az önös érdek minden előtt. Csak ÉN számítok, te nem is létezel. Eltiporlak, és nem érdekel a gyereked, a hiteled, a lakásod. ÉN számítok csak, ÉN vagyok a világ. ÉNközpont.

Személytelen, lényegtelen.

Azért kíváncsi lennék, ha a többiek nem kapálnák meg a krumplit, ha a többiek nem termelnék meg azt, amit az ÉN megenne, akkor mi lenne az ÉNnel? É(he)N döglik, rohadt gyorsan.

Személytelen összefogás. Személytelen együttműködés. Személytelen ÉN. Mert személytelen.

És még valami. Az ÉN lenne a lényeg, a főnök, az egyedi gondolatok és cselekvések közös sziklaalapja.

De mégis irányítható. Bebeszélhető. Rángatható és meghülyíthető. Nem kell más hozzá, csak egy jó szónok.

Egy Személytelen Én Szónok.

Felmerülhet a gondolat bennünk, hogy az otthoni nagy tunyulást ellensúlyozandó, valami mozgáslehetőséget keressünk. Lehet sok dolog közül választani, úgymint favágás, biciklizés, nagybevásárlás… Mindegyiknek megvan a maga öröme és teljesítményigénye, bár mindegyik nélkülöz egy fontos elemet: a lovat. Ezen az állapoton csak egyféleképpen lehet segíteni, ha olyan sportot választunk, amiben szerepel a ló. Ha lehet, akkor igazi ló legyen, mert a sportok közül van olyan, amihez használnak lovat, de azt nem kell reggelente abrakolni, csak lengeni rajta. Ha már kiválasztottuk a nekünk megfelelő sportot (értsd: lovaglás), már csak azt a mellékes, apró körülményt kell áthidalni, hogy még a büdös életben nem láttunk közelről ilyesmit, képről már tudjuk, hogy van ilyen, esetleg gyermekkorunkban az utcán még láttuk ezeket a nagytestű, lomha, klattyogóléptű vontatóeszközöket, de az már olyan rég volt…

A ló, mint olyan, először is érző lélek. Nagy beleéléssel tud a lábunkra taposni, csupa szeretetből, néha-néha a falhoz is szorít minket, mulatságból, vagy kirepít a boxajtón, rosszindulatból. Ne szegje azonban mindez a kedvünket! Ha megtanulunk szépen, kecses ívben érkezni a talajra, és nem kapálózunk a röppálya csúcsán összevissza a végtagjainkkal, talán még elismerést is kivívhatunk a lovardában jelenlévő többi lovastól. Ha mindezt még némán, mindenféle artikulátlan üvöltés nélkül is tudjuk művelni, elkönyvelhetünk egy-két gratulációt a szép gyakorlatunk után.

A kezdeti nehézségek könnyen áthidalhatók, lévén a ló következetes jószág, vagyis mindig rávehető egynémely bohókás mozdulatra, így naponta többször is gyakorolhatunk. Ha túljutottunk ezen, alaposan be kell gyakorolnunk az istálló és környéke rendbentartásának munkafázisait. Gyenge, puha tenyerünk hamarosan kemény, férfias marok lesz, telisdeteli vízhólyaggal, véraláfutással, de mindenekelőtt bőrkeményedéssel. A talicska a második héten már megismer és előre köszön, a lapát és vasvilla egy idő múlva összetegeződik velünk. Egyedül a trágya az, amit kezdettől fogva tegezhetünk, és a kedves családját is.

Eljutottunk odáig, hogy részletesen megismerkedtünk mindazzal a tennivalóval, amiket egy lovarda környékén tudni illik. Most már a lovakhoz közel is mehetünk, a feje irányából. Ne lepődjünk meg: a ló máshogy néz ki erről az oldalról. Jó tudni azt is, hogy ezeknek a kedves, jámbor lényeknek ez a fele nem rúg. Harap.

De ne ijedjünk meg, ez felismerhető.

Nagy, kék, nyomásra érzékeny folt, a kifoszlott ingujj alatt.

Tanuljuk meg kezelni ezt a problémát! Legyen nálunk mindig alapozókrém, tű és cérna. Az elsősegély csomagot elég az autónkban tartani, de a kocsiajtót soha ne zárjuk be, hogy szükség esetén azt bárki gyorsan felnyithassa, hogy a kötszerekhez hozzáférjen.

Testünk előbb-utóbb lila-kék-zöld és sárga lesz. Ez terepgyakorlatoknál nagyon jól jöhet, ezért inkább ne bánkódjunk. Hátra van még sok olyan dolog, amik nagyon érdekesek. Rengeteget fogunk még tanulni, bár a vakbélműtétig nem jutunk el. Viszont becsukott szemmel is eltalálunk a baleseti ambulanciáig, álmunkban is meg tudjuk mondani, hogy a röntgenes asszisztens milyen kölnivizet használ, vagy az ügyeletes sebészek beosztási rendjét.

A lovardában a következő lépés a lovak hátának megismerése. Ez az a terület, ami a lovak legérzékenyebb része. Meglátjuk majd például, hogy nyergelésnél előszeretettel fordulnak ki a nyereg alól, mi pedig vöröslő, felfújt pofával rogyadozunk, és megpróbáljuk a vihorászó lovat követni. Ahogy múlik az idő, ez egyre nehezebbé válik. Lovunk rutinosabb, mi pedig fáradtabbak leszünk. Ne törődjünk ezzel! Legyünk kitartóak! Vegyünk példát a lovunkról, mert ő aztán kitartó! Szorgos gyakorlással elérhetjük, hogy vállizmaink, lábizmaink kifejlődnek, ismerőseink elismerő pillantásokkal irigykednek ránk, és büszkén mesélhetünk lovasélményeinkről. A kórházi jeleneteket bölcsen hallgassuk el…

Előbb-utóbb lóra is fogunk kerülni. Ha sikerül arra az időpontra összeverbuválni a lovarda népét, amikor sort akarunk keríteni az eseményre, és megfelelő mennyiségű izomzat hajlandó is felsegíteni a lóra, már nyert helyzetben is vagyunk. A világ kitárulkozik, elnézhetünk mindenki feje felett, és rájövünk, hogy süt a nap, amit onnan lentről nem láthattunk a szmogtól.

A lovaglóleckék nagyon fontosak. Ne legyünk türelmetlenek! Ne várjuk azt, hogy már az első alkalommal teljes kört tudunk haladni. Türelmesen másszunk mindig vissza, ezzel is gyakorolva a nyeregbeszállás megpróbáltatásait. Felfedezhetjük, hogy egy idő múlva már egyedül is képesek vagyunk erre, bár eleinte nehéz lesz megfordulnunk a helyes menetirányba, de a gyakorlás csodákat tesz. Ha lovunk hangosan vihorászik, erélyesen szóljunk rá!

A futószárat ezért találták ki, hogy lovunk úgy nagyjából egyazon nyomvonalon haladjon, ezt patanyomnak hívják. Hülye neve van, az biztos, de ésszerű megjegyezni. Nem összekeverendő a hátsónkon éktelenkedő színes foltokkal! Akinek a kezében végződik a futószár, az az edző. Ha mondandónk van neki, tartsuk vissza. Akárhogy is sietne el mellőlünk, mondjuk el neki bármi áron, akár úgy is, hogy megmarkoljuk a mellén az inget. Ez alapvető szabály a lovardában. Az edző utasításait azonnal követnünk kell. Ebben gyakorlatot kell szereznünk persze, mert sokuk mondatszerkesztését erősen szűrni és dekódolni szükséges, de idővel az otthoni szótározás meghozza a gyümölcsét. Amit a szótárban sem találunk meg, az a mondanivaló nyomatékosítására való kifejezés, ezt behelyettesíthetjük a nekünk tetszetős szavakra. Vagy kicsillagozhatjuk, esetleg fejben kisípoljuk. Vannak olyan edzők, akik úgy beszélnek egész idő alatt, hogy Haki Tamás füttyművész izomlázat kapna tőlük. Örüljünk azért, mert a magyar beszéd kifejezőereje semmi máshoz nem fogható!

Tehát a lovunkon ülünk, jó esetben nyeregben és jó irányban. Edzőnk kezében a futószár, és ha szerencsénk van, ezen eszköz másik vége valamely módon a lovunkhoz csatlakozik. Azért ez nem rossz dolog, ha megnézzük, hogy a ló mely tájékára van ez rögzítve, és mi módon. Ha például a csatlakozás alatt azt érti az edző, hogy rádobta a hátára, és az úgy is felejti, kezdjünk el gyanakodni. Miután befogtak minket, egy órányi üldözés után a lovarda legtávolabbi sarkában, a gyanakvásunk nem volt alaptalan. A helyes csatlakozás a ló feje körül alakítható ki, de leginkább a zabla irányában. Azt is ésszerű még leellenőriznünk, hogy a lóról kilógó futószár és az, amelyik az edzőnkben végződik, egy és ugyanaz-e?. Azt is ellenőrizzük le, hogy a futószár nem feslett-e? Mert ha igen, meglepődhetünk, mikor a rendőrök lecsapnak rá, megbilincselik és elviszik. Ha rúzsos a szája, miniszoknyát visel, és ajánlatokat tesz, azért kezdjünk el gyanakodni, és cseréltessük ki. Fontos kellék még a kantár. Ez az az alkalmatosság, amit a ló fejére húznak. Ne keverjük össze a zaboszsákkal, mert nem ugyanaz! A kantár szíjakból áll, míg a zaboszsák némely lovardában csak a mesében létezik.

A kantárból, ha jó napja van a lovásznak, két hosszú szíj lóg mifelénk. Ezt hívják szárnak, ezeket nekünk kell a markunkba venni. A lovat ezzel fogjuk majd irányítani, de egyenlőre hsgyjuk békén, mert meglepődhetünk lovunk találékonyságán és fürgeségén! Edzőnk szókincséről nem is beszélve! Hagyjuk hát, hogy a futószár, mint olyan, egy bizonyos körön tartsa a lovat. Ha mi is rajta vagyunk ilyenkor, az már fél siker.

Ha már biztonságosan tudunk legalább fél kört megtenni, eljön az ideje annak, hogy az ülésünkön javítsunk. Az edző eddigi ordítva közölt utasításait most már figyelembe vehetjük. Próbáljuk ki, hogy mennyivel egyszerűbb a nyeregben fennmaradás, ha közelítünk a függőlegeshez. Azt is észrevehetjük ilyenkor, hogy a ló dőlése is a függőleges felé konvergál, ezáltal már mind a négy lábát tudja használni. Ez nem hiba! A jótékony hatás lemérhető edzőnk arckifejezésén és arcszínén, valamint a futószárat tartó keze sem fehéredik már annyira. Ebben a helyzetben fel fog tűnni, hogy a nyereg valóban egy kényelmes holmi, főleg, ha nem a kengyel tájékán ücsörgünk. Percről-percre, óráról-órára javul a lovaglótudásunk. Edzőnk infarktusközeli állapota is javulni kezd, légzése egyenletessé válik. Ezt észrevehetjük egyenletessé, szinte ritmikussá váló káromkodási hullámain is. A lovarda népe is lassan szétszéled, mert a látványosság megszűnt. Az a két-három ottmaradó szemlélő szinte biztos, hogy a városban éppen jelenlévő cirkusz néhány artistája, akik éppen kunsztokat tanulnak tőlünk. Ha fényképezőgép van a kezükben, akkor inkább túristák, akik összekevernek minket valami kozák népművelővel. Dagadjon a mellünk, mert lovaglásunk csiszoltabbá vált, ügetés közben egyre több időt töltünk a nyeregben.

Az kifejezetten kívánatos, hogy ne a hasunkkal vagy a hátunkkal érintkezzünk a nyereg ülőfelületével. Ne felejtsük el, hogy lovunk figyel ránk. Minden mozdulatunknak jelentősége van. Ha például elfelejtünk a megfelelő pillanatban kiemelkedni a nyeregből, ő fog könnyíteni magán. Ezt zaj formájában halljuk. Ha testesebbek vagyunk, mint amire a ló gyárilag kalibrálva van, valamint ügyetlenségünk eléri a piros sávot, a ló ezt jelzi. Szedjük ki a szájából a csizmánkat, húzzuk fel, majd magyarázzuk el a lónak, hogy csavarja feljebb a tűréshatárát. Edzőnk ilyenkor a fejét csavargatja. Ez ne zavarjon minket, a csikorgás nem a csigolyáiból jön, hanem a fogai közül. A futószár, ami eleinte a hallható frekvenciatartomány felső felét ostromolva pengett feszesen, lassan-lassan lazulni látszik. Vagy megnyúlott. Mindenesetre igyekezzünk a kört tartani, mert edzőnk nyomán kifordultak a földből a vakondokok. Öreg Laci bácsi, a lovász kis köténykében vetéshez készülődik, valaki már megrendelte a boronálást. Az első pihenőn lazítsuk el izmainkat. Az ügetés fáradalmait próbáljuk kipihenni.

Feszegessük le ujjainkat a ló nyakáról, és élvezzük a _csendes_ időt. Ez ügyben tárgyaljunk edzőnkkel, próbáljuk meg a szót belefojtani. Ha értetlen arcot vág közeledtünkre, alkalmazzunk különböző szótári, vagy szótárban sem fellelhető nyelvi szófordulatokat. Amíg ezeket fejti, csendben marad. Figyeljük a száját, ha nyitja, ontsunk rá újabb, még kifejezőbb jelentésű szavakat. Ha jegyzetfüzetet vesz elő és írni kezd, sikeresek voltunk.

A következő feladat a csizma használatának megtanulása. Ezen ne azt értsük, hogy a lóra csizmát húzunk, hogy használja! Nekünk kell a csizmánkat a ló oldalán végigkarcolni oly módon, hogy lovunk azt figyelembe vegye. Első pár alkalommal még harcolni kell a lóval, hogy visszaadja, de lassan beletanul ő is, és ciccentésre visszahúzza a lábunkra. Ha ez megy, megpróbálkozhatunk finomabb csizmasegítségekkel is. A ló alatt pihegve gondolkodjunk el azon, hogy a ló is érző lény. A csizma nem arra való, hogy a bordákat áttörve belülről masszírozzuk szegény párát. Finoman, ésszel vagy a csizmával, de irányíthatjuk lovunkat. Edzőnk erre nyomatékosan felhívja úgyis a figyelmünket, de ezt csak otthon, szorgalmas internetezés után értjük meg.

A gyakorlatok alatt a futószárra tetszetős mintákat csomóztunk. (Ezt később viszontlátjuk valamely népművészeti kiadványban. Ne kérjünk érte licencdíjat.) A végén fityegő ballaszt, aki az edző, csak arra jó, hogy lehorgonyozzon minket a lovarda egy behatárolt részére. Emiatt mások nem tudnak gyakorolni, de sebaj, a lényeg, hogy mi már tudunk lovagolni. Hiszen sok mindent tanultunk. Lovunk is kezd alkalmazkodni, mert tanulékony. Például megszokta, hogy nem röhög rajtunk hangosan, vagy ha haladásra akarjuk bírni, nem próbálkozik mindenféle trükkel, mint például nyulak a kalapból, vagy húzzunk egy kártyát, majd kitalálja, melyik volt az…

Gyakorlás közben sok olyan kifejezés fordul elő, amik leginkább csak lovagláskor hangzanak el. A ‘használd a pálcát’ kifejezést ne értsük félre ‘használt a pálcádra’. Mivel az edző is tudja, hogy fél órával ezelőtt vásároltunk be, nem fog ilyeneket mondani. Ha idáig eljutottunk a gondolatmenetben, jöhet az a része, hogy mit is akar a pálcánktól. Hosszú, kemény, de mégis rugalmas műanyagrúd, bőrfityegővel a végén. Azon kívül, hogy kiválóan megy az orrkarikánkhoz, egészen tűrhetően tudjuk a csizmánk szárába beletolni.

Edzőnk fejéről azt a nevetséges sapkát például már harmadik próbálkozásra le tudjuk a pálcával golfozni. Mivel lovon ülünk, menekülni könnyen tudunk. Edzőnk viszont nem tud követni, mert könnybe lábadt a szeme. Ez érdekes, mert a fülét találtuk el, kétszer is. Hmm…

De ne is törődjünk semmivel, hiszen mi fizetünk ezért a szórakozásért. Jár nekünk egy kis kikapcsolódás. Tehát a pálca használata. Nagyon fontos dolog, meg kell tanulni, hogyan alkalmazzuk helyesen. Ha fejünket kissé félrefordítva, huncut arcot vágva vakarjuk meg vele a talpunkat a csizmában, akkor helyesek vagyunk. Mindig mondja a mamánk is. Megpróbálkozhatunk még a többi ló szeme felé suhintani a pálcánkkal, és nagyokat kacagva bíráljuk el rögtön a dupla leszúrt rittbergereket, amiket lovastársaink mutatnak be ennek hatására. De lehetőségünk van a szomszédos karámban csendesen bambuló csődörcsikók felvidítására is, hasonló módon. A keletkező nyüzsgés és kiáltozás látványa nagyon szívderítő és pihentető! Tegyünk egy próbát a saját lovunkkal is! Legyezzünk a szeme előtt, esetleg üssünk jó csattanósat a szeme közé! Aztán kapaszkodjunk meg jó erősen, mert nyeregbiztonsági gyakorlat következik. Edzőnk ruhájának hasa része szép homogén módon le fog rongyolódni, míg körbe-körbe száguldunk, magunk után vonszolva őt. A lovarda teljes területét igyekezzünk bekóborolni ily módon, mert az összegyűjtött széna és szalma később még jól jöhet. Ha még nem únjuk, folytathatjuk a gyakorlást.

A könnyűügetésről nekünk egészen más véleményünk lesz! Az első próbálkozásra még biztosan nem tudjuk lemorzézni a nyeregben kedvenc viccünket, de ez hamarost változni fog. A sokadik kör megtétele után mozgásunk már ritmikusan összevissza lesz, ami azért haladás. Kiemelkedés-visszaülés. Ez a sorrend. Ebből ne hagyjunk ki egy elemet sem, mert az természetellenes viselkedés! Helytelen lábtartás a ló hasa alatt összekulcsolni a lábfejeinket! Helytelen ülésmód, ha a ló nyakára érkezünk vissza, vagy, ha a ló farkába kapaszkodva, lépteinket megnyújtva, de mégis könnyen ügetünk. Mindenképpen a nyeregbe visszaérkezve, lábunkat a kengyelekben támasztva kell véghezvinni a gyakorlatot. Ha a tévében látott rodeó jutna eszünkbe, nem járunk messze az igazságtól. Amennyiben elvétjük visszaülésnél a célt, új hangunk nagy tetszést fog aratni ismerőseink körében.

Ha már szükségét érezzük, hogy leessünk, lehetőleg az edzőnket vegyük célba. Stílusos, tigrisbukfenc szerű, ippont érő esésünk tetszeni fog neki, de ezt majd csak a kórházban tudja elmondani. Edzőnket élesszük újra, ha szükséges. Segítsük fel, poroljuk le, és kérjünk tőle elnézést és következő időpontot. Hallgassuk végig, amit mondani szeretne. Az elejéről és a végéről a felesleges fél-fél órát hagyjuk figyelmen kívül, csak a középső három mondattal foglalkozzunk.

Elfáradtunk. Lovunk és az edző még jobban. A fárasztó nap után vezessük vissza a lovat a helyére. Miután összeszedték az összes lovat, amit kieresztettünk e tevékenység közben, talán már kiveszik a kezünkből, hogy valóban a helyére vigyék. A lenyergelés feladata viszont ránk vár. Ez biztosan a kedvenc feladatunk lesz. Az izzadt, büdös lovat kerülgetni, míg lecsatoljuk róla mindkét oldalon a hevedert, lábairól leszedni a patavédőket, állandóan visszamenni a boxba és újrapróbálozni, a fejéről leszaggatni a kantárt, majd nehéz munkával kikapcsolni a csatokat. A nyereg alatt az izzasztó nyálkásra nedvesedett, ezért kicsúszik a nyereg a kezünkből és a lábunkra ejtjük. A hang, amit kiadunk magunkból, felébreszti a lovat, és a nyerget kiküldi a boxajtó elé. Ezen nagyon örvendezhetünk, mert így szemrevételezhetjük a nyereg szerkezetét. Az edzőnk új kifejezéseket talál ki, ez is örömmel tölt el bennünket. A lovászok némán, de csillogó szemekkel közelednek előremeredő vasvillával. A többi lovas több ostort is szerzett valahonnan, most ezeket suhogtatva közelednek. Ez már nem ad okot örömködni. Itt az ideje távozni. Köszönjünk el mindenkitől jó hangosan és főleg gyorsan, nyugtassuk meg őket, hogy jövünk még, majd menjünk ki a kapun. A nyomunkban felhangzó fiesta hangjai, nem biztos, hogy nekünk szólnak.

Mily öröm a lovagolni tanulás!

Kinézek a teraszajtón keresztül arra, amerre az istállót sejtem. Sötétség. Telihold lenne, de a felhők fekete függönyt húznak eléje, csak halvány derengés az, ami látszik belőle. Mély a sötétség a ház körül.
Bumm!
He? Mi? Miaz?… Felriadok, egy pillanat alatt ébredek fel a félálomból. Mint az édesanyák, mikor a szomszéd szobában a gyerek egy pillanatra felsír.
Fülelek, de erősen.
Semmi. Csend, csak a gyenge szél motoszkál a száraz fű közt.
Visszatartom a lélegzetem, hogy ne zavarjon saját légvételem zaja. Figyelek kifelé, keresem a zajt.
Csak a nagy csönd. A fülcsendítő, nagy csönd.
Leteszem a fejem. Keresem a helyemet. Olyan sötét az éjszaka…. Sötét és nyirkos.
Bumm!
Felserkenek. Mégsem álmodtam az előbb, ezek szerint volt már egy bumm. De mi lehet?
Kapom magamra a gatyát, keresem a pólómat, felkapok egyet. Áthúzom a fejemen, érzem, hogy fordítva vettem fel, de nem érdekel. Papucs?… A francot érdekli. Irány ki a teraszra, a cipőt mezítlábra húzom. Kellemetlen.
Bumm! Jó hangosan, az istálló felől. A cipőt már menet közben rángatom magamra, majdnem orra bukva. Futólépés a sötétben, emlékezetből. Hűvös fuvallat ér el, megborzongok. A póló, azt hiszem, kevés. Sebaj.
Majdnem elbotlok az egyik macskában. Mázlija van, valamelyik ösztönöm a sok közül közli velem, hogy a lábam előtt van egy. Átlépem, de bukdácsolás lesz belőle. A rosseb…
Az istállóban is sötét van. És csend. Tépem fel az ajtót. Ismerős szagok. Illatok. Két másik macska, élve az alkalommal, kisurran mellettem. Én besurranok. Vagyis esem. A sokadik macska az utamban. Ösztön, hol vagy? Biztos’ alszik… Na persze, késő van.
Kapcsoló…Valahol itt kell lennie. Nappal persze megtalálom. Igaz, akkor kevésbé vagyok álmos. Leverek mindent a polcról. Tápos doboz, vakaró, kiskanál, két agyonhasznált zabla koppan a földön. Ja, persze, a másik oldalon kell lennie a kapcsolónak.
Villany föl.
Nyugalom.
Kíváncsi lófej ez egyik boxból. Épphogy csak kiles. Aztán újra eltűnik.
A folyosón csend és béke. Béke és csend.
Valamelyik ló moccan. Szalma roppan.
Szívem dobban.
Megyek végig a boxok előtt. Vizslatom a lovakat, van-e valami szokatlan? Jó, tudom, én vagyok az, ezen a késői órán. A lovak csodálkoznak. És reménykednek. Kaja lesz?
Nem. Nem kaja.
Csak én vagyok. Az nem elég nektek, he?
Csibe…rendben. Szokásos kajlasággal les.
Banya… Valamit turkál a szalmában. Nem akarom tudni, hogy mit.
Baba… Kíváncsian fordul felém.
Lépek tovább.
Azaz lépnék.
Valami nem stimmel. Tudom, tudom, késő van, és én itt kint mászkálok…De valami nem tetszik. Nézek jobban a csipa mögül.
Ló – megvan. Már jó.
Hmm. Mi lehet a furcsa?
Ajtó a karám felé – csukva, rendben.
Mi a franc lehet?…ÁÁÁÁ! A boksz fala!
Ilyen nincs!
És van!
Nem hiszek a szememnek! A boksz hátsó oldalfala szépen, deszkánként fekszikt a boksz földjén. Rajta diszkrét trágyahalom.
Petya, a herélt a túlsó bokszban szerényen félrehúzódva álldogál. Őt ne is gyanúsítsam…
Baba! Má’ megin’ micsináltá’? Az anyád…!
Rám néz. Puha, bársonyos a tekintete. Szelíd. Barna és gyengéd. A füleit félárbocra ereszti. Lép egyet felém. Hátranéz, mintha ellenőrizné, hogy minden rendben van, majd visszanéz rám. Azt mondja, szóról-szóra:
-Én nem csináltam semmit. Egyszer csak…kidőlt.
És én, én a marha, elhiszem neki. Belépek hozzá, melléállok, megpróbálok kissé rosszallóan rátekinteni. Nem megy. Érzem, röhögni fogok.
A deszkákat fél óra alatt tudom csak visszarakni. És érzem, hogy figyelnek. Négy lószempár figyeli, mit csinálok. És sajnálnak. Lassú vagyok és ügyetlen.
bezzeg egy lónak a lebontás három pillanat.
Három bumm.

Igaz, még lovat sem láttam, de a szomszéd Pisti egyik osztálytársának a barátja lovarda mellett lakik. Ez, azt hiszem, kellő indíttatás a lovagláshoz. Apu és anyu sokat dolgoznak és pénz van, mint pelyva. El is mentünk egy olyan boltba, ahol csak lovagláshoz való dolgok vannak. Jól körülnéztünk, anyu meg is kérdezte, hogyhamár lovas bolt, akkor miért nem árulnak lovat? Érdekes, az eladó nagyon furcsán nézett ránk, és kettőt lépett hátrafelé. Azontúl így beszélgettünk.
Még nézelődtünk egy kicsit. A szomszéd Pisti azt mondta, hogy a lovasnadrág nélkülözhetetlen. Anyu megkérdezte, hogy Pierre Carden lovaglónadrág van-e? Az eladó rémülten nézett körül, láthatólag segítséget keresve. Na, mindegy, lett egy gatyám, bár nem valami jó minőségű, meg nem is új lehet, mert foltos a combja, meg az ülepe. Ezt meg is mondtam az anyunak, aki ettől ideges lett, és jól lecseszte az eladót, hogy ilyen bóvlit akar ránk sózni. Erre azt felelte az eladó, hogy inkább ő összeválogtja a szükséges holmit, mert úgy gondolja, mi nem egészen vagyunk tisztában a dolgokkal. Erre mi nagyon megsértődtünk. Hogy mer egy egyszerű melós így beszélni velünk. Apu nyúlkálni kezdett a farzsebe felé, de az anyu rászólt, hogy itt nem lesz lövöldözés, még csak az kéne, hogy aput elvigyék, mi meg mehetünk három sarkot gyalog. A gyaloglás hallatán kirázott a hideg. Apu is meggondolta magát, és csak a bézbóll ütőt markolta meg a kabátja alatt. Hiába, na, milyen szerető szüleim is vannak! Nagyon jól esett ez nekem, hogy így megvédenek.
Az eladó közben járt körbe a boltban, és egyre nagyobb kupacot rakott össze előttünk a pulton. A közben betérő többi vásárló kíváncsi tekintettel méregették a halmot, azt találgatva, hogy egy komplett lovardának szerezzük-e be az éves készletet? Mi erre természetesen nem válaszoltunk semmit, nem alacsonyodunk le ilyen népek szintjére.
Került a halomba egy fekete rohamsisak is, amit nem értettünk, mivel tudomásunk szerint a lovaglás békés sport. Aztán arra a megállapításra jutottunk, hogy bizonyára lóról nyilazáshoz kell ezt használni, munkavédelmi célokra. Apu meg is jegyezte, hogyha nekem nem kell, ilyen célokra neki is jól jön, amikor túl rövidre vágja a gyújtózsinórt, vagy közel jön a célszemély. Ezt nem értettem, de az anyu úgy bólogatott mosolyogva, hogy el kellet hinnem.
Aztán tettek elénk csizmát is, amit mindjárt fel kellett húznom, hogy jó-e? Azt hiszem, a suliba nem tudok benne elmenni, mert túl kemény a szára, bár tök jól lehet vele rúgni. Azért lehet, hogy reggel mégis elviszem, gondolva a szeplős és dagadt Pusmogi Zolira. Ezen olyan jól elszórakoztam magamban, hogy alig vettem észre, amikor egy fekete kabátot is letettek elénk a kupac tetejére. Ezen megrémültem, és az apu is mérges lett, hogy korai még nekem a temetési szertartáshoz az öltözéket megvenni, mivelhogy még növésben vagyok, őneki meg jóbarátai is vannak. Az eladó már semmit sem szólt, hanem jó nagy ívben kerülgetve minket csak szedegette tovább a göncöket. Megkérdezte, hogy nyerget is kérünk-e? Ezen mosolyognom kellett, mert a biciklizésből már kinőttem, a szomszéd Pistinek is robogója van, én is kapok egyet a jövő héten, mert a múlt hónapban nem kaptam igazgatói megrovást. Az eladó kissé türelmetlenül kezdte magyarázni, hogy a nyereg a lovagláshoz kell. Anyu megkérdezte, milyen áruk van ezeknek a lónyergeknek. Az eladó mondta, hogy olcsótól a drágáig van minden. Anyu azt mondta, hogy természetesen nekünk a legdrágábbat adja ide, mert mindenféle szart nem viszünk haza. Az eladó csak mosolygott rezignáltan, és letett elénk egy fekete valamit, aminek az árcéduláján öt nulla volt a szám után. Anyu megismételte, hogy olcsó szemetet nem viszünk haza. Az eladó erre hátravitte a nyerget, és kis idő múlva visszahozott egy másikat, ami tök úgy nézett ki, mint az előző. Az árcédulán eggyel több nulla volt, úgyhogy mégsem ugyanolyan lehetett. Anyu erre megnyugodott. Apu is mosolygott, hogy a kisfiának (nekem) milyen jó kis dolgot találtak ki, hogy az ő kisfia (én) lovagolni fog. Én is alig vártam már, hogy végre ló közelébe kerülhessek.
Amikor hazavittük a cuccokat, amit apu fizetett ki (csak benyúlt a zsebébe, és kimarkolt egy halom pénzet), egyből átöltöztem. Felvettem a használt nadrágot (amit az eladó a legszigorúbb felszólításunkra sem volt hajlandó újra kicserélni), egy igazi Alain Delon piros inget, a fekete kabátot, és a csizmát. A csizma egyre jobban tetszett. Szép fekete, kopog, és hegyes, kemény az orra. Bal kezembe vettem az ostor szerű rövid pálcát, ami egyenlőre nem tudom, miért kell nekem, mert testi fenyítés apuból kifolyólag biztos nem lesz a lovardában. Jobb kézbe vettem a szíjakat, amiket úgy hívnak, hogy kantár, de olyan összevissza volt keveredve, hogy kénytelen voltam egy órás munkával szépen egymásba fűzni őket, hogy ki is nézzen valahogy. A sárgaréz zabla nevű izét nem tudtam hová tenni, ezért ezt is az ostor szerű pálcával együtt a bal kezembe vettem. Volt ott még két szíj, sárgaréz szép fényes kengyel nevű izékkel, azokat a nyakamba akasztottam. Fejembe húztam a rohamsisakot is, a nyerget letettem a földre magam elé és mint egy legyőzött vadállatra, egyik csizmás lábamat rátettem. Anyuék vettek erre az alkalomra egy szép nagy velencei nevű tükröt, hogy megnézegethessem magam benne, így beöltözve. Nagyon tetszettem magamnak, anyu is azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy huszár tiszt. Nem tudja mit beszél, mert a Huszár Móni apja, aki katonatiszt, mindig tök részeg, veri a családját meg a Mónit, és általában homlokig sáros, mire hajnalban hazaér a munkájából.
Másnap apu felhívta a lovardát, és időpontot kért a vizithez. Az öreg Zsan, apu komornyikja ugyan mondta neki, hogy azt nem vizitnek hívjak, de az apu már csak ilyen konzerves (vagy ilyesmi, ezt sosem értettem, hogy egy ember hogy lehet konzerves?) ember.
A megbeszélt időpontban az egész család kivonult a lovardába, elhoztuk a komornyikot is, hogy legyen tanú. Apu mondta, hogy ez feltétlenül szükséges, amikor elmegy valahová emberek közé. A cuccokat előre felvettem, bár a csizmát nem kellett, mert abban mentem a suliba. Elég nehéz volt átráncigálni rajta a farmeromat, a használt lovasgatyáról nem is beszélve. Amikor jött a tulajdonos, egy sovány, magas ember, talpig munkásruhának látszó tárgyba öltözve, kissé megrökönyödtünk. Eddig azt hittük (Zsannal egyetemben), hogy a lovaglás előkelő, úri sport, elegáns ruhákban. De akkor néztünk nagyot, amikor előhozták a lovat. A ló úgy nézett ki, mint egy vérszomjas vadállat, már csak a nagyságánál fogva is. A farkával idegesen csapkodott, mint Cirmi, anyu macskája, amikor nehezményezte, hogy a szomszéd Pistivel búvárleckéket adtunk neki, mivel a Cirmi nagyon szerette a halat. Mi csak segíteni akartunk rajta. Anyu nagyon ideges volt, és azt mondta, hogy nekünk kell elásni a dögöt a kertben. Azóta pitbullunk van, merthogy az most a divat, meg a Pistivel ketten sem tudjuk megemelni, hogy a kádba nyomjuk a fejét. Sebaj, van úszómedencénk is!
Naszóval, a tulaj ipse odahozta a fenevadat, aki szemmel láthatóan nem nagyon szerette volna, hogy én tréningezzek rajta. Amikor kiengedték a karámnak nevezett, bekerített helyre (úristen! Mennyi idegen szó, amit meg kell majd tanulnom!), ugrált ottan, meg rugdalózott. De a tulaj ipse nagyot nőtt a szememben, amikor csak úgy egyszerűen bement ehhez a vadállathoz, és egy kantárt (ami nekem is van, és amikor megmutattuk neki, hogy azt rakja rá a lóra, csak annyit mondott, hogy neki ilyen marhaságokra nincs ideje) tett rá a fejére, és legnagyobb meglepetésünkre a sárgaréz, zabla nevű fényes cumót benyomta a ló szájába, és a ló erre semmit sem szólt! Ha nekem tennének ilyet a fogaim közé, azt hiszem az illető megtudná, milyen az, amikor apu ideges lesz! A ló persze csak tűrte. Aztán a nyerget is feltették rá, és akkor esett le nekem, hogy erre a nagy állatra nekem oda kell felülnöm. Apu kissé nehezményezte, hogy az egy kicsit magas, még le találok esni. Miután rábeszéltük, hogy tegye vissza az Uzit zsebébe, a tulaj elkezdte magyarázni, hogy mindenképpen a tetejére kell felülnöm, merthogy máshová nem lehetséges. Ebben, azt hiszem, volt is némi igaza.
Nagy nehezen feltettek rá, de előbb össze kellet hívni minden épkézláb embert a lovardából, merthogy én egy kicsit nehéz vagyok. Anyu azt mondja, hogy csak erősek a csontjaim, de azt hiszem, talán egy kissé kövér vagyok. Bár erre célzást még senki nem mert tenni.
A ló, meglepetésemre egészen nyugodtan tűrte, ahogy feltuszkoltak a hátára. Harmadszorra már nem is estem le a másik oldalon, mert az apu megfenyegetett mindenkit, hogy rájuk gyújta a házat. Ezért a másik oldalról is támogattak, ezért már csak a nyeregbe kellett valahogy átmásznom. Csak ehhez előbb meg kellett fordulnom a ló hátán. Nagy nehezen, tíz ember segítségével ez ment is. Anyu nagyon boldog volt, és azt mondta, olyan vagyok, mint egy légtornász. Ebben van is valami, azt hiszem. Az emberek körülöttünk nagyon mogorvák voltak, volt aki erre csak köpött egyet, de megtehette, mert az apu nem látta. Csak el ne felejtsem megmutatni neki ezt az embert.
A ló fejére kötöztek egy hosszú, lapos kötelet amit úgy hívnak, hogy futószár. Egyre büszkébb vagyok magamra, hogy már kenem-vágom ezeket a szakkifejezéseket. Elindult velem a ló, körülöttem tizenöt ember, akik ahol csak értek, megtámasztottak. Kellett is, mert a ló úgy jár, mintha nyolcas lenne a kerekében. Teker elöl, teker hátul, és közben még megy előre is. Olyan magasan ültem, hogy nem mertem lenézni a földre, mert biztos kihánytam volna a reggelimet, és ezek az emberek mégiscsak tizenöten vannak, tagbaszakadt, komor férfiak, és lehet, hogy apunak nem menne egyszerre megverni mindegyiket. Nagyon jól ment a lovaglás, a harmadik percben már volt, hogy csak öten-hatan támasztottak meg a nyeregben. Mondták is, hogy valóban, nekem inkább artistának kellett volna mennem, ilyen adottságokkal. Meg is mondom apunak, hogy el kellene látogatnunk majd a cirkuszba is.
A tulaj közben ordítva közölte a lóval, hogy mit akart tőle, kellett is ennyire ordítania, mert ekkora tömegben elveszett volna a hangja. A ló nagyon szépen ment körbe, bár a harmadik kör után már nagyon untam. A kovbolyos filmekben a lovasok mindig kint járkáltak a hegyek között, nagyokat kurjongatva, teljes gázzal, és senki nem futott mellettük, hogy le ne szédüljenek a ló hátáról. A ló is így gondolkodhatott, mivel egyszer csak kilőtt előre, hátul furcsa fingszerű hangokat adva. Én hiába kapaszkodtam, hátul a nyereg nagyon kerek és csúszús, lecsúszott róla a kezem. Máig sem tudom, hogyan kerültem a földre. Arra eszméltem, hogy apu ordibál a tulajjal, kezében lóbálva a Vittorio bácsitól kapott szamurály kardot. Apu nagyon mérges tud lenni, ilyenkor sokat kell takarítani utána.
Közben a ló, akit olyan nemes egyszerűséggel faképnél hagytam, már jött visszafelé. Valami nem tetszhetett neki apu hangjában, mert egy fél fordulattal a seggét fordította oda. Amikor apu ezt hangosan szóvá tette neki, a ló se szó-se beszéd, felrúgta az aput. Apukám is tehetséges akrobata lenne, mert nagyon szépen csinálta a négy fordulásos szaltót a levegőben. Ordítva érkezett a földre. Esküszöm, a ló levegőt sem kapott, úgy röhögött, és a térdeit is csapkodta volna, ha tudta volna.
Apu még mindig a kórházban van. Anyu azóta tiszta ideg, mert el kellett halasztanunk apu keresztapjánál a partit. Anyu most azt mondja, kicsit nélkülöznöm kellene a lovaglást, amig apu fel nem gyógyul. De ki tud várni nyárig? Mindenesetre a srácok az osztályban szájtátva lestek, amikor eldicsekedtem nekik, hogy én lovagolni járok.
Csak ez a rohadt fekete csizma ne ázna át, amikor esik egy kis hó.
Viszont jól lehet vele rúgni. Tök jó!

Jámbor, az öreg kanca az oldalán feküdt és vajúdott. Fájt, nagyon fájt. Ennyire még sohasem. Az oldalát kiverte a tajték az erőlködéstől, kapkodva szedte a levegőt. Tudta, hogy baj van. Valami baj van.
Csikó, ez a kis újonc egyszer csak kipottyant. A burok szétszakadt, és ő előbújhatott. Anyja nagyokat horkantva lélegzett. Csikó, a kis pej csődör-legény reszkető lábakkal próbált felállni. Csapkodott ide-oda a farkával az erőlködéstől. Anyja nyögve tápászkodott fel és nyalogatni kezdte.
-Szia kicsim – szólt, és a hangja gyönyörűség volt Csikó füleinek.
-Szia mami – válaszolt és tovább erőlködött cérnavékony lábait egyenesítgetve. Kicsit fázott a hűvös szélben.
Szellő borzolta végig a legelőt, hideg ujjakkal túrt bele Jámbor izzadt sörényébe.
-Vigyázz kicsim, lassan állj fel. Nem kell sietni.
Kíváncsian figyelte a csikót. Végigmérte, mustrálta.
-Jaj, mami, dehogynem. Én futni akarok, szaladni, utolérni a felhőket, a napot!
Jámbor lábai megroggyantak kicsit, nagyot sóhajtott.
-Kicsim – mondta neki az anyja – ráérsz még arra. Takarékoskodj az erőddel. És, figyelj csak, fontosat mondok. – Pihent, mielőtt folytatta – Én nemsokára nem leszek… Jön majd egy ember, furcsa, kétlábú, furcsa szagú… ő majd gondodat viseli. Mindig legyél jó hozzá, és fogadj szót neki…
-De mami, miről beszélsz? – Csikó közben felállt, és egyre nagyobb buzgalommal böködte anyja hasát. – Éhes vagyok, mami.
Jámbor a fejét lógatta. Még mindig fájt. Égett. Lüktetett. Valami baj van, tudta, és tudta, hogy már nem sokáig lehet Csikóval. Olyan jó lett volna. Olyan jó… De már nem lehet.
Lenyugvóban volt a nap. A nyugati dombok mögé iparkodott olyannyira, hogy kivörösödött az arca.
-Mami?…
-Igen, kicsim?
-Mami, mi az, hogy már nem leszel? – Csikó élénken cuppogott.
-Azt jelenti, hogy nemsokára elalszom, hosszú-hosszú időre… De egyszer majd találkozunk.
-Mami?…
-Igen, kicsim?
-Mikor találkozunk? – cupp-cupp.
-Remélem, sokára – Jámbor érezte, hogy gyengül. Ritkult a szívverése, és egyre jobban izzadt.
-Mami?…
…
-Mami!?…
Jámbor szemei előtt köd borult a fákra. Kis csillagok nyíltak-csukódtak, a színek szürkévé váltak… Mintha repülne…
Összecsuklott.
-Mamiiiii!!!!????

A két lovas régóta ismerte egymást. Egy fiú és egy lány – gyakran lovagoltak együtt. A fiú kancája tíz hónapos vemhesen is engedelmesen ereszkedett bele csánkig a mederbe, a lány mögötte haladt. Ismerték a helyet, hisz sokszor jártak itt, még a tavasszal és a nyár folyamán.

Most is, mint mindig, először ügettek egy kicsit, majd lassan vágtába ugratták lovaikat. A víz harsogva nyílt szét előttük, sziporkázó cseppeket lövellve minden irányba. A lány lassított, mert a víz hideg volt, s a föheny túl puha, de a fiú tovább hajtotta a lovát. Hajszolta, egyre nagyobb iramot diktálva neki. A vemhes kanca engedelmesen gyorsított, bár a csikó nagyon húzta a hasát. Orrlyukai kitágultak, kapkodta a levegőt, ahogy a hideg vizet túrta a szügyével. A lány nem értette, miért is teszi ezt, utánuk kiáltott, de a víz zubogásától a fiú nem hallhatta.

A lány felkaptatott a partra, és utánuk eredt. A fiú lova kifulladt, és megállt a vízben. Lovasa a part felé fordította, de ott magas és csúszós volt a nedves talaj. A ló megpróbálta – kifulladva is engedett az akaratnak. De az akarat kevésnek bizonyult. Hasztalan igyekezett, bárhogy is zuhogott a pálca. Erőlködött, visszacsúszott. A fiú nem fordult vissza, hogy egy laposabb részen jöjjön ki, mindenáron itt akart szárazra jutni. A ló erőlködött még egy picit, majd feladta. Lassan visszacsúszott a vízbe, bele egy gödörbe a part mellett.

A fiú ijedten ugrott le róla, mikor érezte, hogy csúsznak – kilábalt a partra, és nézte, ahogyan a ló elmerül. A lány ekkor érkezett oda. Rémülten látta, hogy a vemhes kanca, megadva magát a sorsnak, a hideg vízbe merül. Ahogyan lassan csúszott a habok közé, a ló szemeit még mindig gazdájára szegezte, mintegy utasítást várva tőle – bár bármit is mondtak volna neki, ereje már nem maradt, hogy végrehajtsa.

A lány leugrott a lováról. Csak annyit kiáltott oda a fiúnak: ‘te ezt csak nézed?’ és beleugrott a vízbe a ló után. Az őszi víz metszően hideg volt, a bőrébe mart. Nem törődött vele. Lebukott a felszín alá, és a ló feje után kapott. Első próbálkozásra megtalálta, megragadta a kantár, lábát megtámasztotta a puha mederben, és kiemelte a ló orrát a felszínre. A ló nagyot szívott az éltető levegőből, tágult orrlikakkal, kapkodva lélegzett.

Még a szeme sem látszott ki a víz alól, hogy gazdáját láthassa, amint ott áll, szinte nyugodtan, és csendesen szemléli a lány küzdelmét a lóért. A lány ott állt a vízben, teste lassan elzsibbadt a hidegtől, de csak tartotta-tartotta a ló fejét. Hosszú percek teltek el, míg szegény kanca légzése egyenletessé vált annyira, hogy a lány megpróbálozhatott a mozdításával. Enyhén, lassan fordítani kezdte a fejét, a ló pedig fordulni próbált a mély agyagban. További hosszú percek teltek, a fordulás nehezen bár, de sikerült. A lány hátrébb lépett, helyet adva a lónak, és húzta tovább, figyelve rá, hogy az orra továbbra is a felszínen maradjon.

Már megkékült a bőre, reszketett egész testében, úgy érezte, hogy menten széttöredezik apró darabokra. A ló előrelépett néhányat, aprókat, lassan kikaptatott a gödörből. Először a szeme, majd a fülei, a nyaka, válla, végül ez egész ló kint állt.

A lány halálosan fáradtnak érezte magát, részben a hidegtől és az erőfeszítéstől, de nagyobbrészt a fiú érthetetlen viselkedése volt az, ami kiszívta energiáit. Nem is gondolt magára, a lovat nézte, egyben van-e, megtapogatta, hogy mennyire hűlt ki. Tízegynéhány percet álltak a vízben, ősszel.

A fiú kényelmesen lesétált hozzájuk, csak annyit vetett oda:’kössz’, felült a lóra, és elügettek. A lány egyedül maradt, és hosszasan bámult utánuk, értetlenül, összefagyva. Aztán ő is lóraszállt, és dideregve elindult haza. Többé nem lovagoltak együtt. ( megtörtént eset feldolgozása. A kanca gond nélkül megellett, amikor eljött az ideje )

Vad, kavargó, színes és csapongó gondolatok – mind-mind önálló kolibriként lebeg a többi mellett. De nem bírom megfogni egyiket sem.

Elillannak.

A pillanatban, mikor egy gondolat előtekeredik a nem is tudom, honnan, kiszínesedik, mint egy harsány búcsui kavalkád, látom és végig is nézem, sőt, megértem. Aztán ellibben, beáll a többi mellé, és csak néz rám szomorúan, hogy miért is hagytam cserben.

Aztán újra az alvás sötétje, ahol nincsenek képek. És az ébredés újra és újra meghozza a színes fantázia-szalagokat. A mélyből. A Ki-Tudja-Honnan rejtelmes, visszhangos kincsesbarlangjából. Amiről nem is tudunk, de sejtjük, hogy van.

Ott kell lennie.

Valahol az óperenciás tenger túlsó partján. Mesehőseink háta megett. Kedvenc olvasmányaink szereplőinek a talpa alatt. Ott leledzik.

Mert gyerekkorunk minden meséje tovább él bennünk, tovább szövődik és formálódik, újabb és újabb hímzések kerülnek rá, ahogy megyünk előre az időnkben. Mi festjük újra.

A nagy gyerekek.